Indulás előtt ránéztem az információkra, és láttam, hogy a filmet Woody Allen írta és rendezte. A neve láttán rögtön elmosolyodtam, de picit meg is ijedtem. Soha nem kímélte a közönséget szövevényes filozófiai eszmefuttatásaitól, ráadásul a legtöbb filmjében ezt saját maga prezentálta nehezen körülírható „mitugrász” stílusával. A félelem így jogos volt, de a csalódás kellemes. Ebben a romantikus vígjátékban meglehetősen visszafogta magát.
Egy író, Gil (Owen Wilson), Párizsba utazik menyasszonyával (Rachel McAdams) üzleti okokból. Nem igazán illenek össze. Ám Gil legfőbb problémája nem is a kettejük kapcsolata. Úgy érzi, nem a megfelelő korba született, jobban szeretne az 1920-as évek Párizsában élni. Egyik éjszaka eltéved hazafelé, és amikor éjfélt üt az óra, feltűnik egy rejtélyes régi kocsi. A benne ülő jókedvű társaság elcsábítja Gil-t egy kis szórakozásra. Hamarosan kiderül, hogy akik meginvitálták, nem mások, mint Zelda és Scott Fitzgerald, és a főhőst valójában egy időutazásra csábították – vissza a '20-as évekbe.
