Szóval itt van az én Zoli barátom. Már az oviban együtt rakosgattuk az építőkockákat – már amikor kegyeskedett befáradni. Akkor még nem sejtettük, hogy azok életre szóló barátságunk építőkockái voltak… Egy szép napon megpillantottam őt leendő általános iskolám 1/a osztályának névsorán. A tanító nénink megígérte, hogy az első héten még senki nem fog kapni a nyuszi pecsétnél (azaz a legjobbnak járó pecsétnél) rosszabbat az üzenőfüzetbe. A döntés egy kicsit elhamarkodott volt, mivel mi ketten Zolival egy padba kerültünk. Annyira nem bírtunk magunkkal, hogy a tanító néninek valahogy muszáj volt kikerülnie az ígéretét. Így esett meg, hogy kaptunk ketten egy nyuszit: Zoli az egyik felét, én a másikat.
Teltek-múltak az évek, mígnem Zoliék elköltöztek az ország szívéből egy picit távolabbra. Valamelyikünk agyából az az ötlet is kipattant, hogy töltsem ott a szilvesztert 2006-ban. Ebből a találkozásból két emlék maradt meg bennem erőteljesen. Az egyik, hogy körülbelül egy órával az újév előtt egy rossz mozdulat következtében beleöntöttem egy pohár sört Zoli billentyűzetébe. Ez több okból is vicces volt. Először Zoli próbált írni az MSN partnereknek, hogy van egy kis gond, de ez a képernyőn olvashatatlan betűrengeteg formájában testesült meg. Utána következett az, hogy egy vadonatúj klaviatúrát szerválunk a polc tetejéről. Bekötöttük, de nem működött. Nem maradt más hátra: Zoli bekommandózott a másik szobába (ahol a család többi része aludt), és lenyúlta a másik gép billentyűzetét. A másik emlék, ami megmaradt: a kis rakéták. Napközben vásároltam egy csomag mini-rakétát, melynek darabjait végül a kalandvágy fel is küldte az égbe. Nem jutottak persze messzire. Akkor még ez volt az izgalmas.
2009-ben már magasabbra tettük a mércét.
