Tegnap éjszaka olvastam Dani barátom írását. Emlékeztetett rá, hogy nekem is kell írnom. Nem probléma, vártam, amíg leülepszik. Természetesen az én helyzetem több szempontból más, mint Danié. Amikor nyáron ott voltam minden nap a kamera mögött (meg egyszer előtt), nekem éppen „állt az életem”. Leérettségiztem, a forgatás előtt közvetlenül megtudtam, hogy felvettek az egyetemre, és nem volt az égvilágon semmi tennivalóm, gondolatom, aggodalmam ezzel kapcsolatban. Csak a pihenés, illetve jelen esetben a filmezés.
Korábban számos kisfilmet készítettem, és minden alkalommal éreztem, hogy fárasztó. Picit fárasztóbb, mint amilyennek alapesetben lennie kéne, és ennek egyszerű az oka: túl magasak az elvárások magammal szemben, azonban gyakorlatilag egyedül vagyok a kamera mögött. Ez lebegett akkor is a szemem előtt. Az első két-három forgatási nap után tudtam, hogy ez nem lesz könnyű menet. Bár a többiek már az elején sejtették, hogy nem csupán szórakozásból jövünk össze minden nap, talán mégis csak Dani és én tudtuk, hogy milyen komolyak a célok. A színészek is mutatták ugyanennyire lelkiismeretesnek magukat, de az ő helyzetük megint más, és ők biztosan nem látták folyamatában. (Ez még nekünk is nehéz volt néha.)
Ugyebár én voltam az egyetlen, aki a kamera mögül koordinál. Ez sokkal nehezebb, mint azt bárki gondolná. Olyan, mintha lenne egy nagy ország, ami el van felezve. Az egyik felét öten irányítják (a szereplők), a másik felére meg én jutok egyedül. Viszont az ország mindkét felét egyformán jól kell irányítani, mert ha az egyik oldal legyengül, az magával húzza a másikat is. Elég nagy a felelősség.
Tanultam sokat. Például: ha a színészek egy pillanatra nem figyelnek és nem csinálják azt, amit kéne, az nem azt jelenti, hogy ők alkalmatlanok színésznek. Az egyszerűen azt jelenti, hogy valaki nem mondta meg nekik, hogy mit csináljanak, és valaki nem szólt, hogy mikor. Ez a valaki lenne a rendező. Ezt a leckét Katától tanultam meg, aki ellátogatott az egyik legkeményebb külső forgatásra. Amikor látta, hogy kezdek befuccsolni (rögtön az elején), odaállt mellém, leharapta a fejemet, aztán továbbállt. Bájos jelenet volt. Utáltam. Később rájöttem, hogy igaza volt. Most imádom.
Volt, amiben határozottan és objektíven jók voltunk. Ilyen például az időbeosztás. Életünk első olyan filmje, ahol komolyan be kellett osztani a forgatást sok napra, azon belül is konkrét időpontokra. Noha egyszer-egyszer túl sokat vállaltunk magunkra egy nap, a többi napon viszont bebizonyosodott, hogy jól csináltuk. A dolgok mentek, ahogy kellett, a végeredménnyel pedig meg voltunk elégedve. Igazság szerint az egyetlen komoly akadályozó tényező az időjárás volt. Ilyen technikai háttérrel az időjárási viszontagságokat lehetetlen kivédeni. Csöpögő esőben még elvoltunk, de ha úgy beborult, hogy a lakásban vak sötét volt, vagy éppen 8 °C volt és szakadt az eső, sajnos át kellett írnunk a beosztást.
Kicsit ugorjunk: sok akadállyal és sok felhőtlen szórakozással augusztus 23-án befejeztük a forgatást, megvágtuk a filmet (ez azt jelenti, hogy Dani összerakta az összes jelenetet és képileg véglegesítette, utána pedig én ráfeküdtem a hangra), végül pedig nagy várakozás után eljött a vetítés napja.
Biztosan volt olyan, akinek nem volt egyértelmű, hogy egy amatőr filmmel miért rohanunk az első moziba, hogy bemutassuk. Őszinte leszek: a legelső motiváció kizárólag az volt, hogy túl sokan akarták látni. (Legalábbis részemről ez volt.) Később jöttem rá, hogy ennek nagyobb jelentősége van.
6 óra előtt Dani vesződött a filmmel a gépteremben, én pedig rohangáltam össze-vissza. Végül összeálltak a dolgok. Némi késéssel elindult a show. A közönség hihetetlenül lelkes volt. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyet. Már akkor tombolni kezdtek, amikor bemondtam a mikrofonba, hogy egy kis késéssel indulunk. Utána minden pillanatban, amikor Matyi felkonferált valamit, sikítoztak és tapsoltak. A werkfilm levetítése jó ötletnek tűnt, mert megismerték a film hátterét, és így talán egy picit jobban is élvezték. (Dani, elnézést, amiért nem szóltam a csíkos ff. képről. A helyedben én is összefostam volna magam. [A werkfilm bevezetőjén utólag módosítottam, Daninak viszont elfelejtettem szólni.]) Majdnem az összes betervezett poénon nevettek, ahol pedig nem, azt máshol kompenzálták. Meglepődtem, mert a film olyan pontjain is nevettek, amire mi nem számítottunk egyáltalán. A legérdekesebb az volt, hogy bizonyos pillanatoknál majdnem tapsolni is elkezdtek. Amikor pedig megjelent a stáblista első eleme, ismét tombolni kezdtek. Leírhatatlan élmény.
Utána következtek a gratulációk. Az első hullám mindig úgy történik, hogy még mindenki a hatása alatt van, és így ezek csak érzelmektől vezérelt impulzusok. Az érdemi beszélgetések csak később következnek. Az igazat megvallva én ezeket várom nagyon. Sajnos még nem állt módomban a szakmabeliekkel, vagy a szakmához közel álló emberekkel értekeznem. Még nem kaptam hideget, csak meleget, és ez hiányzik.
Amikor Dani írásában olvastam, hogy neki már volt egy hosszú beszélgetése valakivel, csorgattam a nyálamat. (Azért majd kifaggatom.)
További dolgok, amikre ráébredtem a film készítése során...
Szeretem ezt a gárdát. Nem semmi az a csapatszellem, ami az egy hónapos közös munka alatt sugárzott. Nem vagyok a csapatból mindenkivel egy hullámhosszon, de ha közös a cél, akkor minden megváltozik.
Nagyon sok kezdőfilmet néztem végig életemben, és amikor élőszereplős játékfilmet láttam, a legtöbb gond mindig a színészi alakítással volt. Egyszerűen sokan úgy gondolják, hogy az ember csak odaáll a kamera elé és csinálja. Ez így önmagában nem elég. Nekünk hatalmas szerencsénk volt, mert a csapatban volt több nagyon erős pont is. Ők hatással voltak a gyengébbekre. Daninak volt a legnehezebb helyzete, mert olyan karaktert játszott, amelyik a középpontban van, és amelyik a valósághoz nagyon közel áll. Rita tanárnő [egykori magyartanárom, akivel a színjátszókört is csináltuk] régen megtanította, hogy mindig azt a legnehezebb eljátszani, ami a legközelebb áll hozzánk. Dani pedig saját magát alakította (meg egy picit engem – Dani a való életben nem került padlóra a szolnoki kudarctól, én igen). Daninak minden elismerésem, mert „színészként” kutyaszorítóban volt, és mégis rengeteg olyan momentum van a filmben, amikor ez a legkevésbé sem tűnik fel. Nem biztos, hogy a helyében erre képes lettem volna.
Az igények már régen túlnőtték a képességeinket. Vannak egy sor olyan dolog, amelyet amatőr körülmények között lehetetlen véghez vinni. Ezeket különböző elmés megoldásokkal kell helyettesíteni. Sokszor inkább imitálunk a filmben egy profi dolgot, semmint valóban végrehajtjuk. Ez nem fog változni, amíg nem lesz nagy kameránk nagy objektívvel, rendes kocsink, nagy derítőnk stb. De ez „csak” technika. Sokszor úgy érzem, hogy hihetetlen dolgokra lennénk képesek ezzel az energiával, csak belefutunk bizonyos megkerülhetetlen korlátokba.
Dani egy ideig nem akar hallani róla, de én már nagyon régóta gondolkozom a Tuti siker 2 forgatókönyvén. Nem igaz, hogy az első film utolsó jelenete miatt nem lehet folytatni. Csak az írói zsenialitáson múlik. Két vagy három év múlva jó lenne azt mondani, hogy „Tessék!”, miközben épp a Tuti siker 2 forgatásán vagyunk. De addigra szeretnék magam mellé egy operatőrt is. Meg merném kockáztatni a második részt ugyanezzel a technikával, mert sok mindenben csak a tapasztalatlanságunk akadályozott meg. Egy még jobban megszervezett forgatással, egy még pontosabban megírt forgatókönyvvel talán ismét örömet okozhatnánk jó pár embernek a vászon előtt.
Én odavagyok az összes nem hagyományos filmes elbeszélőmódért, ábrázolásmódért, nagyon sok ilyen film lenyűgöz. Mégis – és most jön a vallomás – közelebb áll hozzám a klasszikus hollywoodi elbeszélésmód és ábrázolás, esetleg ennek a megtörése ritkán. Nézőbarát és rengeteg lehetőség van benne. Éppen az érdekel, hogy ezt hogy lehet kihozni belőle.
Köszönöm, hogy elolvastad. Ha nem láttad még a filmünket, valamilyen formában láthatod majd mindenképp. Ha láttad, akkor: köszönöm, hogy eljöttél megnézni! Ha van hosszabb, részletesebb véleményed róla, ne habozz megkeresni!
Erre a bejegyzésre a Tuti siker újra vásznon című bejegyzés hivatkozik, azzal együtt került fel.
Korábban számos kisfilmet készítettem, és minden alkalommal éreztem, hogy fárasztó. Picit fárasztóbb, mint amilyennek alapesetben lennie kéne, és ennek egyszerű az oka: túl magasak az elvárások magammal szemben, azonban gyakorlatilag egyedül vagyok a kamera mögött. Ez lebegett akkor is a szemem előtt. Az első két-három forgatási nap után tudtam, hogy ez nem lesz könnyű menet. Bár a többiek már az elején sejtették, hogy nem csupán szórakozásból jövünk össze minden nap, talán mégis csak Dani és én tudtuk, hogy milyen komolyak a célok. A színészek is mutatták ugyanennyire lelkiismeretesnek magukat, de az ő helyzetük megint más, és ők biztosan nem látták folyamatában. (Ez még nekünk is nehéz volt néha.)
Ugyebár én voltam az egyetlen, aki a kamera mögül koordinál. Ez sokkal nehezebb, mint azt bárki gondolná. Olyan, mintha lenne egy nagy ország, ami el van felezve. Az egyik felét öten irányítják (a szereplők), a másik felére meg én jutok egyedül. Viszont az ország mindkét felét egyformán jól kell irányítani, mert ha az egyik oldal legyengül, az magával húzza a másikat is. Elég nagy a felelősség.
Tanultam sokat. Például: ha a színészek egy pillanatra nem figyelnek és nem csinálják azt, amit kéne, az nem azt jelenti, hogy ők alkalmatlanok színésznek. Az egyszerűen azt jelenti, hogy valaki nem mondta meg nekik, hogy mit csináljanak, és valaki nem szólt, hogy mikor. Ez a valaki lenne a rendező. Ezt a leckét Katától tanultam meg, aki ellátogatott az egyik legkeményebb külső forgatásra. Amikor látta, hogy kezdek befuccsolni (rögtön az elején), odaállt mellém, leharapta a fejemet, aztán továbbállt. Bájos jelenet volt. Utáltam. Később rájöttem, hogy igaza volt. Most imádom.
 |
| Matyi és Kata |
Volt, amiben határozottan és objektíven jók voltunk. Ilyen például az időbeosztás. Életünk első olyan filmje, ahol komolyan be kellett osztani a forgatást sok napra, azon belül is konkrét időpontokra. Noha egyszer-egyszer túl sokat vállaltunk magunkra egy nap, a többi napon viszont bebizonyosodott, hogy jól csináltuk. A dolgok mentek, ahogy kellett, a végeredménnyel pedig meg voltunk elégedve. Igazság szerint az egyetlen komoly akadályozó tényező az időjárás volt. Ilyen technikai háttérrel az időjárási viszontagságokat lehetetlen kivédeni. Csöpögő esőben még elvoltunk, de ha úgy beborult, hogy a lakásban vak sötét volt, vagy éppen 8 °C volt és szakadt az eső, sajnos át kellett írnunk a beosztást.
Kicsit ugorjunk: sok akadállyal és sok felhőtlen szórakozással augusztus 23-án befejeztük a forgatást, megvágtuk a filmet (ez azt jelenti, hogy Dani összerakta az összes jelenetet és képileg véglegesítette, utána pedig én ráfeküdtem a hangra), végül pedig nagy várakozás után eljött a vetítés napja.
Biztosan volt olyan, akinek nem volt egyértelmű, hogy egy amatőr filmmel miért rohanunk az első moziba, hogy bemutassuk. Őszinte leszek: a legelső motiváció kizárólag az volt, hogy túl sokan akarták látni. (Legalábbis részemről ez volt.) Később jöttem rá, hogy ennek nagyobb jelentősége van.
Március 24. – A vetítés napja
Valamennyire ideges voltam, de nem tudott rajtam eluralkodni az érzés. A teljesen pozitív értelemben vett izgatottság volt csak jelen, néha pedig nem éreztem semmit. Hogy miért? Valószínűleg azért, mert már álltam színpadon (ahogyan többen is a csapatból), és már megtanultuk, hogyan kell ilyen eseményen viselkedni. Az ember egy idő után megszokja. Nekem lassan megy, mert nincs mindennap ilyen lehetőség.
6 óra előtt Dani vesződött a filmmel a gépteremben, én pedig rohangáltam össze-vissza. Végül összeálltak a dolgok. Némi késéssel elindult a show. A közönség hihetetlenül lelkes volt. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyet. Már akkor tombolni kezdtek, amikor bemondtam a mikrofonba, hogy egy kis késéssel indulunk. Utána minden pillanatban, amikor Matyi felkonferált valamit, sikítoztak és tapsoltak. A werkfilm levetítése jó ötletnek tűnt, mert megismerték a film hátterét, és így talán egy picit jobban is élvezték. (Dani, elnézést, amiért nem szóltam a csíkos ff. képről. A helyedben én is összefostam volna magam. [A werkfilm bevezetőjén utólag módosítottam, Daninak viszont elfelejtettem szólni.]) Majdnem az összes betervezett poénon nevettek, ahol pedig nem, azt máshol kompenzálták. Meglepődtem, mert a film olyan pontjain is nevettek, amire mi nem számítottunk egyáltalán. A legérdekesebb az volt, hogy bizonyos pillanatoknál majdnem tapsolni is elkezdtek. Amikor pedig megjelent a stáblista első eleme, ismét tombolni kezdtek. Leírhatatlan élmény.
Utána következtek a gratulációk. Az első hullám mindig úgy történik, hogy még mindenki a hatása alatt van, és így ezek csak érzelmektől vezérelt impulzusok. Az érdemi beszélgetések csak később következnek. Az igazat megvallva én ezeket várom nagyon. Sajnos még nem állt módomban a szakmabeliekkel, vagy a szakmához közel álló emberekkel értekeznem. Még nem kaptam hideget, csak meleget, és ez hiányzik.
Amikor Dani írásában olvastam, hogy neki már volt egy hosszú beszélgetése valakivel, csorgattam a nyálamat. (Azért majd kifaggatom.)
További dolgok, amikre ráébredtem a film készítése során...
Szeretem ezt a gárdát. Nem semmi az a csapatszellem, ami az egy hónapos közös munka alatt sugárzott. Nem vagyok a csapatból mindenkivel egy hullámhosszon, de ha közös a cél, akkor minden megváltozik.
Nagyon sok kezdőfilmet néztem végig életemben, és amikor élőszereplős játékfilmet láttam, a legtöbb gond mindig a színészi alakítással volt. Egyszerűen sokan úgy gondolják, hogy az ember csak odaáll a kamera elé és csinálja. Ez így önmagában nem elég. Nekünk hatalmas szerencsénk volt, mert a csapatban volt több nagyon erős pont is. Ők hatással voltak a gyengébbekre. Daninak volt a legnehezebb helyzete, mert olyan karaktert játszott, amelyik a középpontban van, és amelyik a valósághoz nagyon közel áll. Rita tanárnő [egykori magyartanárom, akivel a színjátszókört is csináltuk] régen megtanította, hogy mindig azt a legnehezebb eljátszani, ami a legközelebb áll hozzánk. Dani pedig saját magát alakította (meg egy picit engem – Dani a való életben nem került padlóra a szolnoki kudarctól, én igen). Daninak minden elismerésem, mert „színészként” kutyaszorítóban volt, és mégis rengeteg olyan momentum van a filmben, amikor ez a legkevésbé sem tűnik fel. Nem biztos, hogy a helyében erre képes lettem volna.
Az igények már régen túlnőtték a képességeinket. Vannak egy sor olyan dolog, amelyet amatőr körülmények között lehetetlen véghez vinni. Ezeket különböző elmés megoldásokkal kell helyettesíteni. Sokszor inkább imitálunk a filmben egy profi dolgot, semmint valóban végrehajtjuk. Ez nem fog változni, amíg nem lesz nagy kameránk nagy objektívvel, rendes kocsink, nagy derítőnk stb. De ez „csak” technika. Sokszor úgy érzem, hogy hihetetlen dolgokra lennénk képesek ezzel az energiával, csak belefutunk bizonyos megkerülhetetlen korlátokba.
Dani egy ideig nem akar hallani róla, de én már nagyon régóta gondolkozom a Tuti siker 2 forgatókönyvén. Nem igaz, hogy az első film utolsó jelenete miatt nem lehet folytatni. Csak az írói zsenialitáson múlik. Két vagy három év múlva jó lenne azt mondani, hogy „Tessék!”, miközben épp a Tuti siker 2 forgatásán vagyunk. De addigra szeretnék magam mellé egy operatőrt is. Meg merném kockáztatni a második részt ugyanezzel a technikával, mert sok mindenben csak a tapasztalatlanságunk akadályozott meg. Egy még jobban megszervezett forgatással, egy még pontosabban megírt forgatókönyvvel talán ismét örömet okozhatnánk jó pár embernek a vászon előtt.
Én odavagyok az összes nem hagyományos filmes elbeszélőmódért, ábrázolásmódért, nagyon sok ilyen film lenyűgöz. Mégis – és most jön a vallomás – közelebb áll hozzám a klasszikus hollywoodi elbeszélésmód és ábrázolás, esetleg ennek a megtörése ritkán. Nézőbarát és rengeteg lehetőség van benne. Éppen az érdekel, hogy ezt hogy lehet kihozni belőle.
Köszönöm, hogy elolvastad. Ha nem láttad még a filmünket, valamilyen formában láthatod majd mindenképp. Ha láttad, akkor: köszönöm, hogy eljöttél megnézni! Ha van hosszabb, részletesebb véleményed róla, ne habozz megkeresni!
Erre a bejegyzésre a Tuti siker újra vásznon című bejegyzés hivatkozik, azzal együtt került fel.
No comments:
Post a Comment