Késői filmömlés!

2007 októberében kaptam meg életem első kameráját, ami előtte évekig vágyálom volt. Ezután elkezdtem kísérletezgetni – szép sorban mindent kipróbáltam, amit a videózásról szóló könyveimben olvastam. Egy idő után – ahogy azt minden amatőr filmes tenni szokta – képzeletbeli filmstúdiót is létrehoztam (ez olyasmi, mint a képzeletbeli barátom, Jim). Ez a filmstúdió a Vegas Pictures nevet viseli. Elsőre, másodikra és harmadikra kifejezetten hangzatos. Hmm – gondolja az ember, amikor először olvassa. Milyen izgalmas és kreatív! – gondolja tovább az ember. Las Vegas, fények, csillogás, kaland, Amerika, mozi... – lovalja bele magát az ember, amikor egyszer csak [a szerk.] közbeszól: bármilyen kreatívan hangzik ez a név, valójában a kreativitás teljes hiányának köszönhető. Miközben agyam 120%-a ezen dolgozott, eszembe jutott, hogy a Sony Vegas nevű programmal vágom az összes filmemet. Aha! – gondolta a blog írója.

A Vegas Pictures álomgyárában 2007 óta készül mindenféle kisebb-nagyobb mozi, viszont ezek közül mindig is csak a kisebbeket tudtam megosztani. Ennek két oka van: akkoriban a YouTube még nem engedett tíz percnél hosszabb filmeket feltölteni; a másik pedig az, hogy – mivel házunk nem éppen új, viszont régi – „a telefonvonalunk műszaki állapota nem tesz lehetővé nagyobb sávszélességet”. Fogalmazzunk úgy, hogy a kerületben nekem van a leglassabb internetkapcsolatom. Nem is nagyon merem elárulni a sávszélességemet, mert a lányok nem állnak velem szóba többé. Kellett pár év, hogy rájöjjek a megoldásra: felkerestem Roland barátomat (akinek ezúton is szeretném megköszönni a segítséget), és az ő szupergyors internetével feltöltöttük a filmeket. Itt most csak két filmről (egy játék- és egy dokumentumfilmről) szeretnék beszélni. Amik ezen kívül felkerültek, másik bejegyzés témái lesznek.

IDLER

2007 nyarán kölcsönkértünk egy kis kézi kamerát meg egy fotóállványt (!), és úgy gondoltuk, hogy ezek segítségével létrehozunk egy Hollywood-i sikerfilmet. Végül ez az álom két ponton bukott meg: se nem Hollywood-i, se nem sikerfilm. Kimentünk a helyszínre, majd minden forgatókönyv nélkül rögtönöztünk egy „elvont kísérleti néma játékfilmet”. Jó móka volt! A nagy mókázás közben viszont nem vettük észre, hogy a filmnek az ég egy adta világon semmi értelme nincsen. Megpróbáltam most kitalálni egy izgalmas filmismertetőt, de egyszerűen semmi nincs, amivel a nézőt csalogatni tudnám. A cselekmény a következőképpen néz ki: egy srác ül egy padon, majd feláll, bemegy egy közeli iskolába, ellop egy üres naplót, közben lebukik, a portás üldözni kezdi, fut, fut, fut, majd meghal. „Egy üres naplót??!” Igen, én is pontosan ezt kérdezem magamtól minden alkalommal, amikor eszembe jut a film. Mindenesetre egy dolog miatt fontos: a cím egy angol-magyar szójáték. Idler: lustálkodó, tétlen, semmittevő, naplopó... Leesett?

A főszerepben: Vincze Dénes; üldözője: Lőrincz Lénárd

2008 nyarán – a korábbi hatalmas sikereken felbuzdulva – kitaláltuk, hogy elkészítjük ennek a filmnek a tökéletesített változatát. Nagyon lelkesek voltunk, úgy éreztük, hogy beleadunk apait-anyait – megvolt az új kamera, készen álltunk a kihívásra. 7 óra leforgása alatt leforgott a film, amiből végül 12 perc lett a vásznon. Nagyon sok barát volt jelen, a végén már egy kisebb turista látványosságnak tűnt a filmezés (katasztrófaturizmus). Később rá kellett jönnöm, hogy elcsúsztunk a saját banánhéjunkon: ez előző film számos nagy hibáját nem javítottuk ki, inkább... hm... „tökéletesítettük”. Az viszont kétségtelen, hogy a cselekménynek már több értelme van, és a filmnek lett valamiféle egyedi stílusa is (talán egy picit film noir-os). Érdekesség még, hogy a második próbálkozásban szerepcsere történt: az üldöző boy-ból üldözött boy lett, azaz, Dini és Lénárd helyet cseréltek. Itt már nem is kell kísérleteznem egy izgalmas ismertető kitalálásával, alább látható a hatásvadász előzetes.



Lénárd elmondása szerint ezen a forgatáson szokott rá a dohányzásra. (A mai napig nem tudom, hogy vajon csak viccből mondta-e.) Ez a szivaros dolog nekem annyira megtetszett, hogy eldöntöttem: ha Lénárd ezentúl bármilyen filmemben játszik, ott az egyik jelenetben muszáj szivarra gyújtania.
A film kezdetleges változatától igyekszem megóvni az emberiséget, de a re-make ingyenesen megtekinthető a Dzsátubén.

Szeretném megnézni az Idler-t!

Aki még nem derült eleget a film láttán, annak ajánlom az Idler karácsonyi különkiadását is, amit viszont tényleg viccnek szántunk.


AZ IGAZSÁG PILLANATAI

A Kürt Alapítványi Gimnázium (ahol én öt évet töltöttem) 2009-ben úgy döntött, hogy házi videóversenyt szervez. Érdekes ötletnek tűnt. Jött két hölgyemény (Oblath Zsófi és Kende Zsófi), akiket én a mai napig csak úgy hívok: a filmes lányok. Valamint jött Kürti Tom, iskolánk alapítójának a fia. (A tesóját egyébként Jerry-nek hívják, nem vicc!) Ők így hárman ismertették a részleteket: legfeljebb kétperces kisfilmet kell forgatnunk „Mit jelent számodra a Kürt?” (vagy valami hasonló) jeligével. Ennek a lényege az volt, hogy olyan videókat gyártsunk, amivel az iskolát reklámozni lehet.
Na most én a reklámozást olyan komolyan vettem, hogy semmi személyeset nem vittem a filmbe. Helyette kitaláltam, hogy pár embert üldözni kezdek a kamerával, és megkérdezem, mit gondolnak az iskoláról. Így is lett, csak épp a reményeimhez képest sokkal több anyag készült. Úgy terveztem, hogy 3-4 embert meginterjúvolok… ebből 18 ember lett. Köztük voltak tanárok, diákok, a konyhás néni és a portás, azaz Julika néni. Minden interjú három kérdésre épült: Mi a véleményed az iskoláról? Milyenek a diáktársak/kollégák? Mit üzennél a jövő kilencedikeseinek? Ezen kívül rávettem az igazgatónőt, hogy szálljon ki egy kocsiból, mintha jönne reggel iskolába. Gondoltam, hogy majd utána belassítom, és az hű de menő lesz!
A legfontosabb dolog, hogy ezt a rengeteg felvételt a BKV-nak köszönhetem. Hogy miért? Mert éppen akkor sztrájkoltak! Így nem voltak az órák rendesen megtartva, és egész nap flangálhattam fel-alá az épületben emberekre vadászva. Emellett még az is segített, hogy több embernek megtetszett idő közben a dolog, úgyhogy ők találtak meg engem, és vetették magukat a kamera elé.
Ezekből a felvételekből végül elkészült egy két és fél perces kisfilm, amely kapott jó pár oklevelet, és – bár abszolút nyertese nem volt a versenynek – nyert egy közönségdíjat, mert ennek a filmnek volt a legnagyobb nézettsége YouTube-on. Vicces, hogy eleinte vonakodtam részt venni...



A film láttán többen odajöttek hozzám, hogy a teljes interjúkat nem lehetne-e megnézni. Ekkor jött az ötlet, hogy össze kéne őket vágni egy hosszú filmmé. Sok-sok agyalás és utómunka után elkészült Az igazság pillanatai című, 22 és fél perces interjúfilm. Eredetileg teljesen vágatlanul szerettem volna bemutatni a felvételeket, de érkezett hozzám néhány kérés, miszerint ezt-azt ki kéne hagyni. Egy hölgynek gondja volt a külsejével, egy másik hölgy orrba-szájba szidta az iskolát, egy tanár pedig megkért, hogy valamit hagyjak ki az interjúból. Ezen kívül a vágás alatt szembesültem azzal, hogy vannak olyan mondatok, amiket nem értek, és vannak olyan gondolatok, amelyeket egyszerűen nem lehet beletenni ebbe a filmbe.
A mű már elkészültekor sem volt aktuális, ráadásul sokáig nem raktam fel, mert az igazgatónő először szeretett volna engedélyt kérni minden illetékestől. Alapítványi iskola lévén az alapítvány tagjainak is tudnia kell arról, ha egy olyan film kerül nyilvánosságra, amiben a diákok és a dolgozók beszélnek az intézményről. Ezt én teljességgel elfogadtam, ugyanakkor a drága igazgatónő többszöri emlékeztetéssel, hónapok elteltével sem hozott nekem döntést. Közel másfél év után úgy gondoltam, hogy eljött az idő.
Ha tudtam volna előre, hogy lesz nagyfilm, több mindent belevettem volna, de a lényeget így is bemutatja: az iskola különleges szellemiségét, amiben különbözött az átlagos állami középiskoláktól.

Szeretném megnézni Az igazság pillanatait!

A filmekhez mindenkinek jó szórakozást kívánok! A jegyeket, kérlek, őrizzétek meg a kijáratig! Távozás után reklamációt nem fogadunk el.