Gólya-szindróma

Avagy: egyetemi életem első fél éve. Rövid beszámoló... ha van egy fél napod, feltétlenül olvasd el! Szó lesz többek közt néhány figyelemreméltó tanárról, a felsőoktatás feketelyukáról, a szabadidőről, egyszóval mindarról, ami átfut az agyamon, ha visszagondolok az első félévemre.

Miért örülnek az egyetemisták mikuláskor? Mert már csak kettőt kell aludni karácsonyig.

Bizonyára sokan ismeritek ezt a viccet. Mint általában minden középiskolásnak, nekem is megvolt a jó előre megalkotott képem a közelgő egyetemről. Vödör kávék, könyvhegyek, karikás szemek, nem is beszélve a jól ismert mondatról, ami a mai napig hangosan cseng a fülemben: „Kisfiam, ne feledd, hogy az egyetemen nem fogja majd senki a kezedet!” Ezt én úgy képzeltem el, hogy a tanár megtartja az előadást, és ha utána kérdésem van, akkor rám üvölt, hogy ne zaklassam ilyenekkel, nézzek utána. Jelenleg az ELTE anglisztika szakán koptatom a menza étkészletét, úgyhogy ezek az előítéletek rég szertefoszlottak. Na de odáig el is kellett jutni...

Miután villámgyorsan beiratkoztam, szembenéztem az ördöggel (ETR), és összeállítottam egy meglehetősen szellős órarendet (több órás szünetek), már csak várnom kellett a sulikezdésre. Csupán mérsékelten voltam besózva az első hétfői napon, szeptember 13-án kora reggel. Úgy alakult, hogy aznap csak egyetlen órám volt 9-kor, mégpedig nem is angol, hanem egy filmelmélet óra. (Tudniillik minornak a Filmelmélet, filmtörténet szakot választottam.) Itt rövidre is zárnám a bekezdést. Aznap bevezetésképpen filmvetítés volt.

Noha másnaptól már sokkal izgalmasabb volt a játszma, azt azért el kell mondanom, hogy nekem több szempontból más a helyzetem, mint egy „átlagos” egyetemistáé. Mindig is jó voltam angolból. Három és fél éve letettem az emelt szintű érettségit (brahiból), tavaly pedig némi pontvadászat végett a felsőfokú nyelvvizsgát. A középiskola utolsó évében egy szép napon közölte velem a tanár, hogy itt már nem tudják kielégíteni az igényeimet, mert a legerősebb csoport is az emelt szintű érettségire készül. Ekkor vetette fel, hogy esetleg menjek angol szakra. [Küldetés teljesítve – a szerk.] Ebből a túlbuzgóságból következik az, hogy én nem tudtam eléggé átérezni a nagy egyetemi élet kezdetét, mert nagyon könnyen vettem a legtöbb akadályt. Ez persze nem azt jelenti, hogy emiatt később nem jártam be semmilyen órára.

Akiért az ébresztőóra szól

Az első szemináriumi élményem örök nyomot hagyott bennem. Ahogy reggel fél kilenckor kinyitottam az R épület negyedik emeletén lévő 422-es terem ajtaját, felsorakozott nyolc lány, majd előbukkant Mark Andrews is, aki éppen a laptopjával matatott. Hangosan szóltak a különböző angol együttesek régi nótái. Megérkeztem életem első Academic Skills órájára (vagy ahogy Mark nevezi: Academic Factory), amely a tudományos íráskészséget hivatott fejleszteni. Annyira meg voltam illetődve, hogy el is felejtettem köszönni. Amint befutott a maradék két hölgy és egyetlen egy férfi versenyző (a megmentő), el is kezdtük. Az első ismerkedős csoportfeladat alatt túlságosan lelkesen próbáltam magamat eladni a többieknek. Ennek az lett a vége, hogy utána a legtöbb nevet nem tudtam visszaidézni, sőt, akadt olyan is, akinek belenéztem a szemébe és megkérdeztem tőle, hogy „Mi nem is beszélgettünk, ugye?” Mire ő azt mondta, hogy „De.” Már az első alkalommal rengeteget tanultam. Ezen az órán tartottam néhány hétre rá életem legborzalmasabb előadását, amit év végén úgy jellemzett Mark az irodájában ülve, hogy „bloody awful”. (Aztán megkaptam az ötöst az indexbe. Ez egy szép barátság kezdete...) Volt egy zeneszám, amit többször is meghallgattunk a félév során: Franz Ferdinand: Dark In The Matinee. Azért érdekes, mert van benne egy ilyen rész:

Find me and follow me through corridors, refectories and files.
You must follow, leave this academic factory.

Hallgassátok csak...

"Would you please put the lights on? Because it's getting dark and I don't trust Zsombor."
"Zsombor, you don't study the English language, you study the woman beings."

Ezek a szavak egy újabb említésre méltó tanártól származnak. Hadd mutassam be James Leavey-t, aki történetesen amerikai és történetesen heti kétszer nyelvgyakorlat órát tartott nekünk. Szemüveg és rendezetlen haj, ezek a szórakozott professzor elengedhetetlen kellékei. Ez nem akármilyen szeminárium, ez 90 perc stand-up comedy reklám nélkül (!). Hogy hogyan jutottam el az ő órájára, miután elmenekültem egy másikról, az külön történet. Még az első hét péntekén kopogtam be hozzá, a csoport már bent ült.

Én: Excuse me, is this the language practice class?
Mr. Leavey: We're aspiring.
Én: Are you James Leavey?
Mr. Leavey: I'm trying to be.

Elmondása szerint először nem bírt engem (azt hiszem, tudom is, hogy miért), de aztán elég hamar megtaláltuk a közös hangot, és én lettem „Zsámbór”. (Az angoloknak mindig is gond lesz ez a név.) A közös hang megtalálásában az is szerepet játszhatott, hogy voltak olyan poénjai, amiken csak én nevettem. Például: "You better work in pairs... than in apples." James kedvencei egyébként a pálinka és a lángos. Szórakoztató, amikor kimondja őket. Azt is megtudtam, hogy az amerikaiknál nincs semmi problem, ott issue van. A legemlékezetesebb történet a Converse cipőjéről szólt. Szóba került ugyanis, hogy a rendszerváltás előtt még nem lehetett olyat kapni nálunk, ő viszont hozott Amerikából. Egy szerencsétlen metróátszállásnál azonban beakadt a lába a mozgólépcsőbe és leszakadt a cipő talpa. Felhívta a barátját, hogy "Sorry, I'm gonna be late because I've lost my sole." Nem csak óra közben tudott ám szórakoztatni, hanem a legvégén is. Általában úgy köszönt el, hogy "Have a good summer, see you next fall."

Nem maradhat ki a sorból a fiatal Sárdi Rudolf tanár úr sem (nem mellesleg doktorandusz), aki megjelent szemüvegben, bezselézett hajjal, öltönyben (mindahányszor tíz perc késéssel), és Bevezetés az irodalomtudományba szemináriumot tartott nekünk olyan ízes irodalmi angollal, amit szerintem még az anyanyelviek sem értenek. Tőle tudom azt a bölcsességet, amelyet egy, az elbeszéléstechnikáról szóló előadásom után jegyzett meg: „Ne feledjétek, mindennek van eleje, közepe és vége... kivéve a kolbásznak, mert annak két vége van.”

Aztán ott van Lázár A. Péter tanár úr is, akinek a Varga Lászlóval közösen írt angol-magyar szótára már a fa alatt van. Az egyik nyelvészet előadásán egyszer megjelent a képernyőn egy halom színes buborék képernyőkímélő gyanánt. Amikor végre kiszúrta, hogy min nevetünk, csak ennyit mondott: Early morning bubbles!

Az érem másik oldala

Volt szerencsém felfedezni a felsőoktatás egy-egy feketelyukát is. Vannak például olyan előadások az egyetemen, amiket boldog-boldogtalannak fel kell vennie. (Miután felvette, már csak boldogtalan.) Úgy tudnám a legjobban leírni, hogy: a légy a tortán; töltelék, ami arra jó, hogy ha távolról felmutatjuk az órarendünket, akkor egész tartalmasnak tűnik. Hogy mégis mi a gond ezekkel az órákkal?

Informatika: Borzasztóan tömény anyag. Olyan mélységekig megy bele (leginkább) az elméleti informatikába, amivel egy bölcsész hallgató nem tud és nem is akar mit kezdeni. Maradjunk annyiban, hogy nem is kell. Ahelyett, hogy a tanulmányaink szempontjából fontos, gyakorlati hasznú dolgokat tanulnánk, olyasmikről kell beszámolni a vizsgán, amikkel még egy informatika szakosnak is meggyűlik a baja.

Filozófiatörténet: Az első élményem meg is határozta a további látogatások gyakoriságát. Az előadó 375 éve is ugyanúgy nézett ki, a padok veszettül nyikorognak, előttem egy kis méretű füzet sem fér el... Extrának pedig még áll a tábla előtt egy bajszos, szemüveges, halk szavú tanár úr mintás pulóverben. Első és utolsó látogatásomon álomba merültem fél órára.

A legérthetetlenebb dolog, amivel eddig találkoztam, az a Bevezetés az irodalomtudományba előadás. Én ugyebár angol szakos vagyok. Ez az előadás arra lenne hivatott, hogy alapvető elméleti tudást adjon át, amit az azonos nevű angol nyelvű szemináriumon hasznosítani tudunk. Na most ezt az előadást egy GERMANISZTIKA szakos tanárnő tartja MAGYAR nyelven. [Hagyok időt............] Külön kiemelte, hogy sajnos angolos példákkal nem nagyon tud élni. Köszönjük, Emese...

Hol bujkál az ELTÉ-s diák?

"Az étel a kiegyensúlyozott étrend fontos része." Fran Lebowitz, amerikai író

 A bölcsész-büfé-ruhatár szakos tarisznyás egyetemisták* is megfáradnak, esetleg megéheznek vagy megszomjaznak egy hosszú nap után, vagy egy hosszú nap előtt, vagy egy rövid nap előtt, vagy egy hosszú nap fölött közben a fél perces, netán többórás szünetükben. Ha ez bekövetkezik, nem is kell messzire menni. A kampusz területén minden görbe fánál van legalább egy vendéglátó egység: majdnem az összes épületben van büfé, több helyen pedig menza is. Ha megéhezem, általában ezt a helyet választom:

A fotó illusztráció. Ez nem az igazi Rákóczi épületi menza, én sosem jártam itt, és kikapcsoltam
a fényképezőgépet, amint rám szóltak, hogy itt nem szabad fotózni. És különben is: milyen libát?

Ahol még gyakran meg szoktam fordulni: a beszédes nevű Csevegő Etető, valamint az A épület alagsori menzája, amiről nyílegyenesen a 80-as évek Magyarországa jut eszembe, pedig akkor még nem is éltem. Most pedig következzék a kampusz legizgalmasabb „szabadidő-központja”, a híres nevezetes Könyvtár Klub. Neked mi jut elsőre eszedbe arról, hogy „Könyvtár Klub”?

A fenti kép még nem árul el sokat, de a szemfülesek 

már itt is felfigyelhetnek egy-két gyanús részletre.

Ez viszont már eléggé zavarba ejtő...

Ha kíváncsi vagy arra, hogy is néz ki belülről, olvass tovább!

Minden kezdet... nehéz?

Amikor megkérdezik tőlem, hogy milyen az egyetem, rendre azt válaszolom, hogy: ambivalens érzéseim vannak. Az érdekes az, hogy ezt sokszor viccből mondom, mert nincs kedvem válaszolni, de valójában ez az igazság. A korábban kifejtett okok miatt számomra nem volt átütő érzés ez az első félév. Vödör kávék helyett csésze kávé kedves hölgyek társaságában, könyvhegyek helyett néhány jegyzet, karikás szemek pedig többnyire csak szemüveg viselése közben... Gyakrabban unatkoztam, minthogy úgy éreztem volna, hogy valami igazán hasznosat csinálok. Ugyanakkor megismerkedtem egy-két olyan tanárral, akik kétségtelenül meghatározó szerepet fognak játszani a további tanulmányaim során. Ezen kívül megismerkedtem ezer hallgatótárssal, akik legtöbbjével az első beszélgetésem egyben az utolsó is volt, de a másik oldalon pedig ott van az a néhány ember, akikkel könnyen életre szóló barátság is kialakulhat közöttünk. Végezetül pedig: a saját két szememmel láttam azt a valamit, amit én a tipikus egyetemista életformának neveztem el, és ami egy következő bejegyzés témája lesz.

„Ha egyetemet alapítanék, először is dohányzóról gondoskodnék; aztán, ha még lenne egy kis pénzem, hálótermet csinálnék, majd utána, illetve, ha lehet, ezzel együtt rendes olvasótermet és könyvtárat. Ezek után, ha még mindig maradna felesleges pénzem, felkérnék egy professzort és vennék néhány tankönyvet.”

Stephen Leacock angol-kanadai író

Íme a Könyvtár Klub belülről, teljes életnagyságban:

Esetleg valami másra számítottál?

Capuccino, melange, grill szendvics, zene, kanapék,

csocsó (50 Ft-ért), 16 órától pedig alkohol tartalmú italok is.

*farkamatvakarva nevű bölcs ember hozzászólásából a langologitarok.blog.hu "Utazás a kegyetlenbe..." c. bejegyzéséhez