Szilveszter Szentmártonkátán

Szóval itt van az én Zoli barátom. Már az oviban együtt rakosgattuk az építőkockákat – már amikor kegyeskedett befáradni. Akkor még nem sejtettük, hogy azok életre szóló barátságunk építőkockái voltak… Egy szép napon megpillantottam őt leendő általános iskolám 1/a osztályának névsorán. A tanító nénink megígérte, hogy az első héten még senki nem fog kapni a nyuszi pecsétnél (azaz a legjobbnak járó pecsétnél) rosszabbat az üzenőfüzetbe. A döntés egy kicsit elhamarkodott volt, mivel mi ketten Zolival egy padba kerültünk. Annyira nem bírtunk magunkkal, hogy a tanító néninek valahogy muszáj volt kikerülnie az ígéretét. Így esett meg, hogy kaptunk ketten egy nyuszit: Zoli az egyik felét, én a másikat.

Teltek-múltak az évek, mígnem Zoliék elköltöztek az ország szívéből egy picit távolabbra. Valamelyikünk agyából az az ötlet is kipattant, hogy töltsem ott a szilvesztert 2006-ban. Ebből a találkozásból két emlék maradt meg bennem erőteljesen. Az egyik, hogy körülbelül egy órával az újév előtt egy rossz mozdulat következtében beleöntöttem egy pohár sört Zoli billentyűzetébe. Ez több okból is vicces volt. Először Zoli próbált írni az MSN partnereknek, hogy van egy kis gond, de ez a képernyőn olvashatatlan betűrengeteg formájában testesült meg. Utána következett az, hogy egy vadonatúj klaviatúrát szerválunk a polc tetejéről. Bekötöttük, de nem működött. Nem maradt más hátra: Zoli bekommandózott a másik szobába (ahol a család többi része aludt), és lenyúlta a másik gép billentyűzetét. A másik emlék, ami megmaradt: a kis rakéták. Napközben vásároltam egy csomag mini-rakétát, melynek darabjait végül a kalandvágy fel is küldte az égbe. Nem jutottak persze messzire. Akkor még ez volt az izgalmas.

2009-ben már magasabbra tettük a mércét.

Karácsony a könyvesboltban

December 24. Amíg mi otthon lazsálunk, fetrengünk az ágyban vagy bámuljuk Hollywood tévedéseit a tévében, addig valakik dolgoznak. Például a tűzoltók locsolják a karácsonyfákat a panelházak legfelső emeletén. (– Anyu, anyu, ég a karácsonyfa! – Nem ég az kislányom, világít. – Anyu, anyu, világít a függöny is!) Aztán ott van a Jézuska is, aki BKV-val fuvarozza az ajándékokat a fák alá (a kiégetteknek meg a helyére), mert a Mikulástól kölcsönkért szán odafagyott a hátsóudvarban (a rénszarvasokkal együtt). És végül, de nem utolsó sorban ott vannak a Párizsi Nagyáruház Alexandra könyvesboltjának a dolgozói, akik díszítés helyett a háromórás karácsonyi műszakra készülődnek délelőtt.

Hogy hol jövök én a képbe? Leginkább a hátsó ajtón keresztül anyámmal karöltve, tudniillik egy egészen szokatlan 24-i tevékenységet választottam magamnak: egy fényképezőgéppel a nyakamban mindenkit a sírba kergetek három kerek órán keresztül. Mint később kiderült, ez nem igazán jött össze. Sőt, kaptam elismerést egy eladótól, miszerint ő alig vette észre, hogy ellőttem ezer fotót.

"Kellemes kapzsi ünnepeket!"

Egyik reggel a Bosnyák téren jártam, ahol a templom előtt rábukkantam az év (számomra) legérdekesebb karácsonyfájára. Akkor még csak a piros díszek voltak rajta, és nem igazán értettem, hogy mi van. Mire odaértem másnap, hogy lefotózzam, már továbbfejlődött, de a lényeg nem változott.

Gólya-szindróma

Avagy: egyetemi életem első fél éve. Rövid beszámoló... ha van egy fél napod, feltétlenül olvasd el! Szó lesz többek közt néhány figyelemreméltó tanárról, a felsőoktatás feketelyukáról, a szabadidőről, egyszóval mindarról, ami átfut az agyamon, ha visszagondolok az első félévemre.

Miért örülnek az egyetemisták mikuláskor? Mert már csak kettőt kell aludni karácsonyig.

Bizonyára sokan ismeritek ezt a viccet. Mint általában minden középiskolásnak, nekem is megvolt a jó előre megalkotott képem a közelgő egyetemről. Vödör kávék, könyvhegyek, karikás szemek, nem is beszélve a jól ismert mondatról, ami a mai napig hangosan cseng a fülemben: „Kisfiam, ne feledd, hogy az egyetemen nem fogja majd senki a kezedet!” Ezt én úgy képzeltem el, hogy a tanár megtartja az előadást, és ha utána kérdésem van, akkor rám üvölt, hogy ne zaklassam ilyenekkel, nézzek utána. Jelenleg az ELTE anglisztika szakán koptatom a menza étkészletét, úgyhogy ezek az előítéletek rég szertefoszlottak. Na de odáig el is kellett jutni...

Első nekifutásra

(Tessék!) Köszöntök mindenkit sok szeretettel! Ez az első bejegyzés. (Biztos vagyok benne, többször is megnéztem.) Igen, megcsináltuk! Ez a blog azért jött létre, mert láttam, hogy a szomszédnak is van. Na jó, nincs. Bevallom, hogy igazából fogalmam sincs, de ha vártok egy picit, akkor átcsöngetek és megkérdezem. Komolyra erőltetve a szót: Utolsó gimnáziumi évem során sokat beszélgettem az osztályfőnökömmel (ez egy merőben szokatlan jelenség), és szóba kerültek az internet kimeríthetetlen lehetőségei. Ismeri jól az ambícióimat, ezért javasolta, hogy hozzak létre egy olyan fórumot az interneten, amin keresztül bármit közvetíthetek a világ felé, és amin keresztül megtalálhatnak híres amerikai producerek, hogy milliárdos befektetéseket ajánljanak. (Hm...) Zsiráf módjára kellett egy kis idő, hogy leérjenek a dolgok. (Mondd, zsiráf, te hánytál már?) Az utolsó decemberi vizsgám után hazafutottam, hogy végre leüljek és világra hozzam azt, amit éppen olvasol: a Watermelon Man blogját.