Gólya-szindróma II.

A folytatás, avagy egyetemi életem második fél éve – még több popcornrengető izgalommal! A kétrészes trilógia második epizódjában bemutatom az egyetem művelt macskáját, ismét írok az érem mindkét oldaláról, egy cicafarknyit boncolgatom a felsőoktatást, végül (de nem utolsó sorban) pedig megosztom veletek egy kedvenc elfoglaltságom gyümölcsét. A szöveget lassan olvasd, hogy a betűk nehogy összekeveredjenek!

Repül a gólya, csőrében egy öregemberrel. Egyszer csak így szól az öreg:

– Te gólya, most őszintén, eltévedtünk?

Mélységesen együtt érzek a gólyával. Aki olvasta az első részt, tudja, hogy én is ugyanennyire el voltam tévelyedve – azzal a különbséggel, hogy az én számban nem volt öregember. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy érdemes lenne megosztani ezt az élményt a világgal. Hogy miért? Mert ez mindenkit érdekel! A témaválasztás egyedi és újszerű – ki hallott már elsőéves egyetemistáról? Gondolkoztam azon is, hogy hány helyen lehetne még ezt a fantasztikus csodát elsütni. Kitaláltam A gólya című dokumentumfilmet: harc az ETR-rel, horizontot nyaldosó sorok a tanulmányi osztály előtt, elszalasztott jegybeíratás, óraütközések – szívszaggató történet egy átlagon aluli fiú szemén keresztül. Lélegzetelállító izgalmak, hihetetlen fordulatok, sokkoló csattanó – végre valaki egy ilyen igazán érdekes témát is vászonra visz, nemde? Tévedésből már az Animal Planet is érdeklődött a film iránt... Kedves olvasó, engedd meg, hogy utoljára gólyaként mutassam be az egyetemi élete(me)t!

Figyelem! Alább a cselekmény részletei és akár a végkifejlet is olvasható!

Művelt macska

Az egyetem udvara tele van macskákkal, köztünk élnek. Felugranak hozzánk és beleolvasnak a jegyzetünkbe. Már-már azt gondolnánk, hogy ők is művelődni szeretnének. Bármennyire is meglepő, ez az igazság! Hadd mutassam be Félixet, a bölcsészkar tanult macskáját, aki jelenleg szocicalógiát tanul harmadévesként. Hogy is indult ez az egész? Félix állandóan a kampuszon lógott, és látván a sok egyetemistát, kedvet kapott ahhoz, hogy egy-két előadásra belógjon. Végül rájött, hogy a kutya sem figyeli, hogy ki megy be az előadásokra, és azt is tudta, hogy egyelőre a macskák költségtérítés nélkül vehetnek részt a felsőoktatásban. Bármennyire talpraesett, azért az ő élete sem fenékig tejfel. Az egyik tárgyból már többször bukott – összesen kilenc lehetősége van… Minden nehézsége ellenére kitartóan megy előre a macskaköves úton. Egyébként van minorja is: rajzfilmelmélet. Szakdolgozatának témája Tom és Jerry macska-egér játéka.

Félix egy előadáson. Kattints a képre!

Félixet egy kicsit hagyjuk magára és liftezzünk fel a negyedik emeletre!

Emberbarát tudomány – The Academic Skills

A Gólya-szindrómában meséltem első szemináriumi élményemről és a tanárról, aki ehhez kapcsolódik. Mark Andrews-ról van szó, akivel ebben a félévben egy tizenegy fős csoporttal (Andrews' Eleven) új időpontban és új teremben, a 438-asban folytatódott az Academic Skills, vagyis a tudományos íráskészség szeminárium.

Miért írok ismét erről a kurzusról? Azért, mert az első egyetemi évem során ez a kurzus volt a legnagyobb hatással rám. Mark nem a szigorúságáról és a tengernyi beadandóról híres, éppen ellenkezőleg – ő más úton fogja meg a hallgatókat, és láthatóan nagyon is sikeresen. Összesen pár órát töltöttem el azzal, hogy az óráira készülök, és mégis úgy érzem, hogy itt tanultam a legtöbbet. De senki ne gondolja, hogy tárgyilagos tudásról beszélek! Nem fogom hosszasan ecsetelni, inkább leírom (a teljesség igénye nélkül), miket csináltunk a két félév alatt: rövid prezentációkat tartottuk, majd véleményeztük egymásét; aktualitásokkal foglalkoztunk, mint például a vörösiszap vagy bin Laden; mind map-eket készítettünk; választott témákról írtunk fogalmazást; megnéztük a Wonders of the Universe című dokumentumfilmet. Ezek nem mind átlagos bölcsészkari elfoglaltságok, ez látható. Mark a huszonegyedik század képviselője, aki pontosan tudja, hogy a diákokat nem az idejétmúlt, hagyományos tanítási módszerekkel lehet megfogni, és lám: az ő kurzusáról írok ennyit egyedül a másik tíz mellett. Köszönöm, Mark.

Ezen a dalon kívül van sok más momentum is, amit sosem fogok elfelejteni. Az egyik órán például Mark arról beszélt, hogy lesz valamikor egy előadása a gólyavárban, majd elővett a táskájából egy plüssgólyát... Nem fogom elfelejteni az utolsó előtti órát sem, amikor plakátot kellett rajzolnunk összefoglalva a két félév szemináriumait. Az utolsó órán pedig még ennél is szokatlanabb dolgot csináltunk. Mark bejelentette, hogy szeretne kocsmába menni velünk, méghozzá az egyetemtől öt percre lévő cseh sörözőbe, ahol szerinte Magyarország legjobb sörét lehet kapni. Az óra végén még volt elintéznivalója, úgyhogy belenézett az egyik csoporttársam szemébe és azt mondta: Ti most előrementek, én öt perc múlva jövök utánatok. Rendeljetek nekem egy sört! A csoporttal a lift felé sétálva eszembe jutott a kedvenc szórakozásom, amit ezúttal nem sikerült eljátszanom. Azt szoktam ugyanis csinálni, hogy beszálláskor gyorsan beállok a gombok elé, majd titokban megnyomom a földszint mellett az első emeletet is. Amikor a lift megáll az elsőn, a nevetésemet visszafojtva nézem, ahogy néhányan gyanútlanul kiszállnak, gondolván, hogy már a földszinten vagyunk.

Az a fekete folt: a tudományos írás vizsga

Általában kerül egy-egy légy a levesbe. Ami pedig az anglisztikás levesemet illeti, valósággal hemzseg a legyektől – de erről majd később. Szeretnék mesélni a tudományos íráskészség szeminárium vizsgájáról. Ezt a vizsgát év közben kellett megírnia az egész szaknak, és az év végi jegy 50%-át teszi ki. Ezzel így önmagában nem lenne baj, de a körülmények elég hihetetlenek. A vizsgát délután fél hat körül kezdtük el, miután az összes angolost begyömöszölték cipőkanállal a gólyavárba. Egyetlen hosszúra nyújtott kérdésem van, amit már az értékelésben is feltettem: Egy olyan vizsgát, amelyben két különböző feladatban teljes figyelmünkkel alkotómunkát kell végeznünk (egy szöveg összefoglalása valamint egy érvelés megírása), miért délután fél hatkor íratják meg úgy, hogy a legtöbb hallgatónak aznap több előadása vagy szemináriuma is volt?

Kedves Olvasó! Igyál meg egy kávét, mert még sok van hátra!

Lila libák meg az öltönyös fazon

Idén bebizonyosodott, hogy a vizsga nem mindig kellemetlen élmény. A legtöbb nyelvszakon – de legalábbis az anglisztikán – az első év végén le kell tenni egy úgynevezett nyelvi alapvizsgát, ami egy amolyan szűrő – fennakadnak a rostán azok a hallgatók, akik nem rendelkeznek elegendő nyelvtudással ahhoz, hogy egy ilyen szakot végezzenek. A vizsga két fordulóból áll: egy nyelvtani teszt, valamint egy szóbeli vizsga. Ebből az utóbbit emelném ki. Úgy zajlik a szóbeli, hogy hármas csoportokban bemennek az emberek, leülnek az értékelő tanároktól távolabb, és a húsz perc alatt csak egymással kell beszélgetniük (persze a feladat keretein belül). Az utolsó hónapban kialakultak a csoportok, engem két hölgyeménnyel hozott össze a sors: Zsuzsival és Fannival. Ebben a történetben semmi érdekes nem lenne, csakhogy mi kitaláltuk, hogy öltözzünk össze. Ennek a célja az volt, hogy ne csak a csapatmunkánkon látszódjon az összetartás, hanem a ruhánkon is. És hát természetesen melyik színt választjuk? A lilát. A lilát?! Igen, a lilát.

Balra Fanni, jobbra Zsuzsi

A képen látható nyakkendő beszerzése nem volt egyszerű feladat. Ahány boltot végigjártam, mindegyikben volt legalább százféle nyakkendő, de ilyen színű egy sem. Végül a lila nyakkendőmet egy sárga embertől szereztem a józsefvárosi piacon (némi alkudozással), miután egyik irányból a másikba huszonhat kilométert sétáltunk Zoli barátommal. Ezen a piacon az embernek egy idő után olyan érzése támad, mintha körbe-körbe sétálna – sosincs vége. A vizsga egyébként frenetikus volt. Jónak értékeltük a lányokkal, és később kiderült, hogy helyesen. A szóbeli délutánját megkoronázta egy rendhagyó esemény: Pokorny Lia és Rudolf Péter látogatott az ELTÉ-re, ahol a média szakosokkal karöltve Beugrót játszottak. 

Lángos with pálinka, please.

Korábban már meséltem az egyetem zseniálisan őrült professzoráról, James Leavey-ről is, akinek a szemináriuma leginkább egy stand-up comedy-hez hasonlatos. Hűen kitartottam mellette a második félévben, ráadásul megtartottam ugyanazokat az időpontokat is. Ám ez a fél év nyelvgyakorlat közel sem volt olyan felhőtlen, mint az előző. Akárhogy is, sok tanulsággal szolgált. A különböző csoportok keveredtek, így én is csak egy-két régi ismerőssel találkozhattam itt.

Az idei csoport egy része heteken át képtelen volt feloldódni, ezáltal James poénáradata sokszor süket fülekre talált. De előkerült egy ennél sokkal égetőbb probléma: több olyan csoporttárs is akadt, akiknek – minden személyeskedést mellőzve – komolyabb hiányosságaik vannak angolból. Felmerültek olyan kérdések a szemináriumon, melyeknek középiskolában lenne a helyük, és néha úgy éreztük, hogy ezek hátráltatják az órát. Páran – akiknek hasonló észrevételük volt – összebeszéltünk, majd én egy személyben bekopogtam Mr. Leavey irodájába, hogy felvázoljam a problémát. A gond az volt, hogy pont egy rosszul sikerült ZH után mentem be hozzá, így elég furcsán vette ki magát, hogy az óráról panaszkodom. Kikértem a véleményét, mire ő azt mondta, hogy megérti a problémát, de sajnos nem tud mit tenni. Neki nem az a feladata, hogy az embereket megbuktassa, hanem az, hogy biztassa őket, és igyekszik eleget tenni az egyéni igényeknek. Hozzátette azt is, hogy az egyetemen meg kell tanulni elvonatkoztatni az ilyesmitől, és órán kívül a saját tempónkban fejleszteni magunkat függetlenül bármilyen körülménytől. Önállóvá kell válni.

Bármennyire is kedves és megértő volt velem, a beszélgetés után sokáig úgy éreztem, hogy megváltozott a véleménye rólam. Egészen pontosan úgy éreztem, hogy nagyképűnek tart annak ellenére, hogy direkt többször kiemeltem: nem szeretnék annak tűnni. Mindazonáltal végiggondoltam az esetet és tanultam belőle. Legközelebb előbb gondolkozom, és utána kopogok.

Egész félévben vele készültünk a nyelvi alapvizsgára. Az utolsó órák egyikén videókat is néztünk korábbi vizsgákról. Miközben Fannival a képernyőtől legtávolabb szörnyülködtünk egy-két vizsgázó teljesítményén, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha készítenénk a német Kesslers Knigge videóinak mintájára egy 10 dolog, amit ne csinálj szóbeli angol nyelvvizsgán videót. Fanninak megtetszett a dolog, úgyhogy onnantól kezdve megállás nélkül találtuk ki a gag-eket. Remélhetőleg nyáron le is forgatjuk a filmet.

Egyetemes igazság

Ebben a félévben a Leavey-ügy mellett más fontos dolgokkal is szembe kellett néznem. Az egyik az, hogy ez egy 375 éves iskola, amely a végletekig hagyományőrző. Bizonyos régóta szakmában lévő tanárok fel tudják fogni, hogy itt a huszonegyedik század, és a diákok „ellen” többé nem lehet bevetni az elavult oktatási rendszer hagyatékát, ugyanakkor sok tanár ezt sosem fogja megérteni, és majd csak a fiatalabb tanárgeneráció lesz képes alkalmazkodni ehhez. Rengeteg olyan dolog hangzik el az órákon, amit csak azért kell megtanulnunk, mert csak, és valójában a szemfülesebbek hamar rájönnek, hogy hosszú távon semmi haszna nincsen, és rövid távon is csak annyi, hogy le tudunk belőle vizsgázni.

A másik dolog: végtelenül elméleti az oktatás. Tudom, hogy általánosságban erről szól az egyetem, meg hogy én ráadásul a bölcsészkaron vagyok, de ezzel együtt több gyakorlati megközelítést várnék, hiszen ez egy nyelvszak. A heti két nyelvgyakorlat órával ebben az évben volt a legtöbb a nyelv gyakorlati alkalmazása, a továbbiakban ennél is kevesebbre számíthatunk.

Tanulmányi osztály

Az első részből kimaradt, de ezennel szeretnék említést tenni az egyetem egy olyan szegletéről is, amelyről keveset írnak az emberek, de ha mégis, az általában valami negatívum. A TO-ra a legtöbb hallgató úgy gondol, mint a falubéliek a medvére: ritkán látják, de akkor sem túl kellemes élmény. Sokaknak a végeláthatatlan sorok és az olykor mogorva ügyintézők (azaz tanulmányi előadók) fájdalmas képét idézi fel. Néha olyan hangsúllyal említik, hogy menniük kell oda, mintha gyökérkezelésre mennének. Megosztanám a személyes tapasztalataimat.

Amint először álltam sorba a tanulmányi osztály előtt, fogalmam sem volt, mire számítsak. Viszont amikor bejutottam, azzal kellett szembesülnöm, hogy egy végtelenül kedves és segítőkész hölgy van az anglisztikás hallgatók segítségére. Ez még csak a kezdet volt. Történt ugyanis, hogy az egyik ügyintézésem alkalmával a monitoron megpillantotta a címemet, majd közölte: pár házzal mellettünk lakik. Azóta minden alkalommal kitárgyaljuk, hogy én mindennap elmegyek a háza előtt, de vele még sosem találkoztam, és hogy majd valamelyik hétvégén, amikor sétálnak a patak felé, biztosan össze fogunk futni. Ezek a beszélgetések pedig mind könnyedséggel és sok nevetéssel zajlanak. Magáról az ügyintézésről olykor meg is feledkezem. Ilyen ez a szörnyűséges tanulmányi osztály.

Összegezve...

Minden hibáját együtt véve állíthatom, hogy ez az év nem volt hiábavaló. Megismerkedtem egy hetes busznyi kedves hallgatóval (csúcsforgalomban). (Mármint nem a csúcsforgalomban ismerkedtem meg velük, hanem egy csúcsforgalomban vett hetes buszra kell gondolni.) Továbbá volt szerencsém találkozni olyan tanárokkal, akik valószínűleg a jövőben sem szabadulnak tőlem. Miért is akarnának? De ha akarnának, akkor sem fognak tudni, hiszen ez a munkájuk! Pont. Azaz felkiáltójel!

Kiemelném közülük Bárdos Judit filmesztétát, aki nem csak a korai filmelméletek rejtelmeibe vezetett be minket, hanem megmutatta, hogy egy tanár hogyan osztódik, majd saját magával karöltve tartotta tovább az előadást. Izgalmasan hangzik, nem? Elmondom a trükköt. Előfordult, hogy szorított minket az idő, és a tanárnő is bevallotta, hogy ennyi idő alatt nehezen foglalja össze a hátralévő anyagot. Nem gond! Elővett egy-két videokazettát, amin régi tévéinterjúk vannak, az interjúkban pedig ő maga beszél ugyanarról a témáról, és nagyon jól összefoglalja. Betette hát a kazettákat. Ezután egy Bárdos Judit volt a falon, egy pedig állt mellette. Nem hittem volna, hogy ezt az élményt lehet még fokozni, de később ez is sikerült, ugyanis elkezdte kommentálni saját magát. Így a két ikertanárnő egymás szavába vágva mondták el a tananyagot.

Szóval voltak érdekes és szórakoztató órák, de ha esetleg valamelyik éppen nem volt az, akkor sem volt semmi vész. Mindössze egy jegyzetfüzet és egy toll kellett a boldogsághoz. A Watermelon Man blogja bemutatja egy sor jegyzetfüzet legkülönbözőbb rajzait. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy ezek nem az eredeti alkotások, ugyanis a tollvonások sokszor elvesztek a négyzetrácsok között, ezért úgy döntöttem, hogy újrarajzolom őket. A képen leginkább idióta angol szóviccek láthatóak, és mindegyik rajzocskának megvan a maga története. Közülük három nem az én kezem munkája, ezeket Fanni (a bűnrészes) hívta életre. Kattints rá, hogy jó nagyban láthasd!

„Amikor egy jó könyvet olvasok, gyakran megállok és megköszönöm a tanáromnak. Illetve megköszöntem, amíg nem titkosíttatta a számát.”
Egy ismeretlen tizenéves

THE END

To Be Continued...?

A szerkesztő távozik...